Bécsi utazás a rendszerváltás előtt – nosztalgia a retro jegyében

Egyetértek azokkal, akik azt vallják, hogy mindig előre kell nézni, mert a múlton már úgy sem tudunk változtatni. Ugyanakkor nagyon is fontosnak tartom, hogy néha lepihenjünk egy kicsit és elmerengjünk a régmúlt emlékeiben. Ezzel nem visszasírom a múltat, egyszerűen csak feltöltődök kicsit és örülök, hogy azt is megérhettem és része lehettem egy hatalmas változásnak is. Sutusné Grébel Irén olvasónk is szeret nosztalgiázni és élvezetesen meséli el, milyen volt egy bécsi utazás a rendszerváltás előtt.

Bécsi utazás a rendszerváltás előtt

„Itt nincsenek gyönyörű fotók, csak néhány megsárgult, kifakult régi papírkép. Ha valami érdekes lehet, inkább maga a történet.

1973-t írtunk. Ez volt életem első külföldi útja. Ausztriába. 20 éves voltam. Másodéves egyetemista. Külföldi építőtáborba jelentkeztem, eredetileg a Szovjetunióba. Szerencsém volt. Kiválasztottak azon 20, ELTE-s hallgató közé, akik Bécsben, az ottani tudományegyetem vendégszeretetét élvezhették 3 héten keresztül. Voltak köztünk jogász és bölcsész hallgatók és jó pár TTK – s, köztük a legjobb barátnőm, kollégiumi szobatársam, C. M. azaz Czédy. De emlékszem még néhány névre: M. Pisti – ő szintén mat – fizes volt, T. – R. Ádám, ő fizikus, volt egy matematikus fiú, tán A. Gyuri, valamilyen Magdi – ő bölcsész, és H. Palkó pedig jogász.

Igazából sok köze nem volt az egésznek az itthon megismert nemzetközi építőtáborokhoz. A bécsi tudományegyetem vendégei voltunk. Néhány egyetemista fiú várt (Hannes volt a házigazdánk) ránk a Westbahnhofon, ők viselték gondunkat a 3 hét alatt, ők szervezték a szabadidős programjainkat. Azért dolgoztunk is… lényegében vendégmunkások voltunk napi 8 órában a bécsi városi kertészetnél, mi lányok gyomláltunk, kapáltunk, palántáztunk, a fiúk kerítést mázoltak vagy valamilyen más munkát végeztek – ami éppen időszerű volt – ottani munkások irányításával. Volt köztük egy 56-os magyar is, Galambos volt a vezetékneve. A többiek fiatal osztrák melósok voltak.

Egyetemi kollégiumban laktunk, nem messze a Parlament épületétől, a bécsi Józsefvárosban.

Teljes ellátást kaptunk. Őszintén szólva a reggelikre (talán mert sose volt fontos számomra – általában nem reggelizem) nem emlékszem. Ebédelni a kertészet ebédlőjében ebédeltünk, hideg csomagot kaptunk, frissen hozták ki nekünk. Császárzsömlét – akkor láttam, ettem életemben először – a hamisítatlan császárvárosi császárzsömléből fejenként hármat kaptunk. Rengeteg, finomnál finomabb felvágottat, vajat, zöldfélét, gyümölcsöt, üdítőt is hoztak hozzá.

A vacsoránk egy belvárosi étteremben volt, közvetlenül az Operaház háta mögött. Érdekesség, hogy az étterem tulajdonosa egy fiatal magyar disszidens házaspár volt. Igyekeztek a kedvünkben járni, bőséges és változatos meleg menüvacsorát kaptunk, a levesek viszont unalmas, vegeta ízű zacskós levesek voltak, a változatosság a benne úszkáló tészták formájában volt csak.

Reggel 8-ra jártunk dolgozni, villamossal a Ringen, át egy Duna hídon, de átszállás nélkül. Bérletet kaptunk, ami csak egy bizonyos útvonalra, járatokra volt csak érvényes (kollégium, munkahely, menza vonalán). Ezt azért hangsúlyozom, mert mi azért bepróbálkoztunk vele más útvonalon is – persze le is szállítottak bennünket. Délután 4-ig dolgoztunk.

A kollégiumban vártak bennünket a fiúk és szinte minden napra szerveztek valami programot vagy vacsora előttre, vagy estére. Vittek bennünket mindenfelé. Koncerten voltunk a Rathausban (Brahms: Magyar táncok), színházban (hamisítatlan bécsi operettet láttunk, Johann Strauss: Wiener Blut). Jártunk a Hofburgban (még olyan részeit is megmutatták nekünk, ahova turisták nem mehettek be, vendéglátóink szerint azt magyar, csak „Janos Kadar” láthatta) voltunk szinte minden fontosabb múzeumban és templomban, így a Kunsthistorisches (Művészettörténeti) múzeumban, a Kapuzinergruftban (császárok temetkezési helye), a Hofburgban, a Rathausban, a Stefansdomban. Moziban is voltunk, megnéztük az akkor slágernek számító Utolsó tangó Párizsban – című filmet Marlon Brandóval a főszerepben. Ez nagy dolog volt, mert itthon akkoriban még nem vetítettek ilyen „pornográf” filmet. Voltunk a híres bécsi vidámparkban, a Práterban , a Belvedere kastélyban, de megnéztük az egyetemet is.

Amikor más program nem volt beültünk a bécsi diákokkal együtt egy igazi bécsi kávéházba vagy egy kellerbe (pince), ahol az egyetem számlájára ettük a sütiket, a grillcsirkét vagy ittuk a kávét, a sört és beszélgettünk. Borozgattunk a Grinzingben, felmentünk a nekünk akkor égig érőnek tűnő TV toronyba.

Sétálgattunk a Kartner strassen vagy a Mariahilfer strassen, shoppingoltunk (még a szót sem ismertük akkortájt). A történethez az is hozzátartozik, hogy a teljes ellátáson, a programok minden költségén túl, még komoly zsebpénzt is kaptunk, 600 shillinget. Akkor 2 forintot ért 1 shilling, tehát 1200 forintot kaptunk, keményvalutában.

Ha belegondolunk, hogy ez 1973-ban volt és 1976-ban a kezdő tanári fizetésem havi 1900 forint volt – ez tényleg komoly zsebpénznek számított. Ruhaanyagokat vettem magamnak, emlékszem bordó és sötétkék „dzsörzét”, az akkor nagyon „menő” volt, meg összecsukható esernyőt. Anyunak sötétkék selyemkendőt bécsi látképekkel.

Szabadidőnkben, parkokban sétálgattunk (Burggarten, Volkgarten) „osztrák” fiúkkal ismerkedtünk, kínlódtunk a német nyelvvel, míg a végén a fiúk magyarul köszöntek el tőlünk (jól megszívattak bennünket). Ettük a „rohadt banánt”, akciósan 6 shillingért lehetett túlérett banánt venni – és akkoriban még itthon banánt csak karácsony előtt lehetett kapni, sorba kellett érte állni és elérhetetlen volt az ára miatt is. Ott aztán dőzsöltünk… A fiúk kihasználták a szabadságot, eljártak az éjszakába minden olyan helyre, ami a vasfüggöny mögött nem volt: pornó mozi, sztriptíz bár, stb. Aztán másnap reggel aludtak még a villamoson is. Sőt egy idő után már a pornó filmen is elaludtak állítólag… Esténként – ha nem volt más program – összejöttünk a koleszban, valamelyik szobában és beszélgettünk, iszogattunk, játszottunk (pl. üveges játékot).

Szombaton és vasárnap nem dolgoztunk. Ekkor hosszabb programokon vettünk részt. Egy teljes napot természetesen a schönbrunni kastélyban töltöttünk. Kirándultunk wienerwaldban (bécsi erdők), Hohen Wandban, jártunk Korneuburgban. Klosterneuburgban megnéztük a híres apátság épületeit, majd egy vacsorára voltunk hivatalosak, ahol Alsó – Ausztria kormányzója adott fogadást tiszteletünkre.

Ez a „tábor” eredetileg csereutazásnak indult , úgy volt, hogy a következő nyáron a bécsi diákok egy csoportja jön hozzánk, az ELTE építőtáborába, de erre valahogy soha nem került sor, sőt magyar diákok sem mentek többet oda. Nagyon szerencsésnek érzem magam – így utólag is – hogy részese lehettem ennek az egyszeri és különleges bécsi „munkatábornak”.

45 év távlatából ennyi mindent sikerült előbányászni emlékeimből. Életem első külföldi útja fantasztikus, meghatározó élmény volt. Ez indította el az utazás iránti szenvedélyemet.
Mottóm azóta is: szeretném bejárni a Földet…

Nagyon köszönöm az érdekes beszámolót Sutusné Grébel Irénnek. Bennem is sok emléket ébresztet. Az első nyugati utazásom – ami szintén Bécsbe vezetett -, épp úgy felelevenedett általa, mint a Leningrád melletti építőtábor. A fiatalságom szívesen visszafogadnám, de azokat az időket nem szeretném újra megélni.