Építőtábor a Szovjetunióban – retro

A mai fiatalok jó része hírből sem hallott a Szovjetunióról. Az idősebb korosztály egy részének viszont konkrét emlékei és munkatapasztalatai is vannak hatalmas országról. Itt most nem csak a malenkij robotra elhurcolt százezrekre gondolok. Voltak ettől vidámabb történések is, az építőtáborok. Olvasónk részletes és élvezetes visszaemlékezéséből megismerheted, milyen volt az építőtábor a Szovjetunióban.

Építőtábor a Szovjetúnióban

Főiskolásként 1984-ben én magam is részt vettem egy szovjet építőtáborban. Tényleg különleges és feledhetetlen élmény volt. Bár én közel sem emlékszem annyira alaposan a részletekre, mint Sutusné Grébel Irén, a sorait olvasva sok minden előjött valahonnan jó mélyről. Talán egyszer majd én is leírom ezeket, de addig is ajánlom szeretettel Irén élvezetes beszámolóját.

Építőtábor a Szovjetunióban

“A bécsi építőtábori élmények után még mindig építőtábor, ezúttal 1975-ben a Szovjetunióban. A képek illusztrációk, az én akkori fotóim használhatatlanok. De szerintem a sztori miatt érdemes elolvasni, ha “kicsit” hosszú is. Nem mindennapi élmény volt.

Megint egy építőtábor. Ezúttal tényleg a Szovjetunióban. Egy 20 fős csoport vezetőjeként (és egyúttal tolmácsaként)vettem részt ezen a táborozáson. Megint vegyes ELTE-s csapatunk volt, nevekre – egy Magdi nevű TTK-s (tán kém – fizes – lányon kívül nem nagyon emlékszem, mat-fizes nem volt köztünk, csupa korábban ismeretlen.

Életem első repülése! Izgalom és nem kevés félelem volt előtte bennem. Reggel 8- kor indult a gépünk (jó nagy TU 154-es, merthogy akkor ez volt a legnagyobb, a Malév gépei között). Túléltem a felszállást, élveztem a falvak, a folyók, a felhők látványát, a fantasztikus ellátást (nem úgy, mint ma a fapados járatokon), élveztem a repülést. Ez volt az első és már akkor tudtam, hogy nem az utolsó. Azóta is nagyon szeretek repülni.

Bő két óra múlva leszálltunk Moszkvában a Seremetyevói repülőtéren. Ekaterina Duraeva (Kátya) és valamilyen Szása, a Lomonoszov Egyetem hallgatói vártak bennünket. Miután kikeveredtünk a repülőtérről egy kissé rozoga autóbuszra szálltunk és elindultunk a táborhely felé, a Moszkvától 200 kilométerre, északra, Kalinyin város közelében lévő Pervomajszkoje nevű falucskába. Utunk kies tájakon, kátyús, gyakran csak földes utakon vezetett. Órákon át buszoztunk, éhesen, szomjasan (még jó hogy a repülőn jól bekajáltunk). Időnként megkérdeztük, hogy messze vagyunk-e még, de a válasz mindig az volt, „á nyet, nyedaleko”. Hiába mondtuk, hogy ha Budapesttől északra buszoznánk 200 kilométert bizony már két országhatáron is túl lennénk, de itt ez még mindig Moszkva környéke (Podmoszkvojszkij rajon) volt. Este 6 körül érkeztünk meg a senki földjére.

Pervomajszkoje kicsiny falu volt, néhány faház, egy patak, a falu szélén egy eléggé lerobbant gyár egy kicsi és üres (néhány doboz konzervet, üveges lekvárt és csomagolatlan szappant láttunk csak a polcain) magazin (bolt). A falu közepén állt egy egy emeletes ház. Ez volt a szállásunk. A földszintjén volt az ebédlő és a konyha meg valami raktár, az emeleten pedig egy folyosó, amelyből mindkét oldalon nyíltak a szobák. A szobákban vaságyak, rajta tiszta, fehér ágynemű. Fürdőszoba nem volt. WC ugyan igen, de a pottyantós változat, mindez egy emeletes házban… Az udvaron egy bádog vályú, fölötte 8 – 10 (ökör itató) csap, amiből addig folyt a hideg víz, amíg az egyik kezünkkel nyomtuk. Ennyi volt a tisztálkodási lehetőség. Mondták, hogy a patakban lehet fürödni. Másnap ki is próbáltuk.

Éhesek voltunk, irány az ebédlő. Valami ismeretlen, romlott hús szagra emlékeztető illatok terjengtek. Kaptunk kotlettet (fasírtszerű, de abból a fura szagú húsból), krumplit, fekete kenyeret és teát. Az volt a legfinomabb az egészben. Vacsora közben összeismerkedtünk a tábor többi lakójával, kb. 20-an voltak a szovjet egyetemisták is, csupa fiú. Ez már gyanús volt… Este sokat beszélgettünk, nem győztem tolmácsolni, mert bár mindannyian legalább 10 évig tanultunk oroszul, megtanulni – orosz tagozatos gimnáziumi tanulmányaimnak köszönhetően – csak nekem sikerült.

Másnap korán reggel elkezdődött a munka. Egy új iskola építésénél dolgoztunk, adogattuk a téglát, hordtuk a maltert, a fiúk még falaztak is. Meleg volt. Délelőtt hoztak ki kaját, vajat, lekvárt, fekete kenyeret és teát. Kettőig dolgoztunk. Utána ebédet kaptunk, a szokásosat, csak most volt valami leves is. Aki nem bírta megenni, az egyébként még szerintem is ehetetlen húst (pedig köztudottan nem vagyok válogatós) az mindig ehetett vajas fekete kenyeret és ihatott teát. Utána fürödtünk a patakban. Nem mondom, jó buli volt, de hosszútávon, mint egyetlen tisztálkodási lehetőség nem töltött el bennünket messzemenő elégedettséggel. Szóvá is tettük.

A következő naptól munka után elmehettünk fürödni a gyárba, ahol volt egy igazi zuhanyzó, meleg vízzel, csapok, mosdók, ezek leginkább az éttermi konyhák mosogatóihoz hasonlítottak, ahol még mosni is tudtunk. De a vajas fekete kenyér és az egyébként finom orosz tea nem elégítette ki étkezési igényeinket. Azóta sem tudok megenni semmilyen, nem fehér kenyeret, akkor úgy megutáltam, gyakorlatilag napokon át csak vajas kenyéren és teán éltem. Megtudtuk, hogy nem romlott a hús – senki nem lett beteg a szovjet diákok közül sem, pedig ők megették – csak valami büdös tartósítószerrel kezelték és hordóban tárolták, abból főztek mindennap ebédre is meg vacsorára is. Lázadás közeli volt a hangulat a magyar csoportban. Míg végül sikerült kiharcolnom, hogy 3 – 4 nap után átvigyenek bennünket egy szomszédos (50 km) táborba.

Novaja Orsa (mert, hogy így hívták az új települést) maga volt a Kánaán (persze csak Pervomajszkojéhoz képest). Ez egy 8 ezres lakótelep a préri közepén, nem falu, mert városias jellegű, de nem város, mert ahhoz azért – pláne a “nagy országban” – nagyon kicsi. Egyforma, vadiúj 2 emeletes panelházak katonás sorban, bennük 2 – 3 szobás lakások konyhával, fürdőszobával, angol WC-vel. A szobákban persze vaságyak (na de ez senkit nem zavart, a budapesti Bólyai koleszban sem volt ennél nagyobb luxus), beépített szekrények, asztal, székekkel. A konyhában gáztűzhely, mosogató, a fürdőszobában kád, mosdó. Na jó, csak hideg víz folyt mindenütt… De volt nagy fazék és melegíteni tudtunk, ha mosni, mosogatni akartunk.

Fürödni meg eljártunk mindennap, munka után a „bányába” – ez a nyilvános fürdőt jelenti, 2 háznyira volt a mi házainktól (merthogy két ilyen új házba költöztünk be). Itt aztán tetőtől talpig megismerhettük a falu apraját – nagyját (igaz csak az azonos neműeket), mert páros órától a nők, páratlantól meg a férfiak mehettek be és akkor akár egy órán keresztül is lehetett élvezni a meleg vizet. Volt itt minden, zuhany, csap, lábmosó, lavórok, csajkák, amivel egymásra vagy magukra locsolták a vizet az emberek. A tisztálkodás tehát nem okozott gondot. Mosni is tudtunk – akár ott is vagy otthon. A házak között kötelek voltak kihúzva (olasz filling), még szárítócsipeszeket is kaptunk a helyi asszonyoktól. Egyébként azt el kell mondani, hogy mindkét helyen nagyon kedvesek, barátságosak, segítőkészek voltak velünk a helybéli emberek, gyümölcsökkel, piroggal, blincsikivel (süti, palacsinta) kényeztettek bennünket. Ami a csomagolóanyagot illeti: Pravda és Izvesztyija…

És akkor a kaja! Volt egy hatalmas étterem (egyúttal kultúrház) a közelben. Ott vacsorázott majdnem az egész falu és mindenki ugyanazt (mint egy óriás menza). Szerintem ez (is) a kommunizmus. De ízletes volt az étel, krumpli, rizs, tészta – különböző (nem büdös) húsokkal, rengeteg friss paradicsom tejföllel (isteni házi tejföl, tálakban kirakva az asztalokra), palacsinta tejföllel, kristálycukorral (kicsit vastagabbra sütik, mint mi és nincs megtöltve csak négybe hajtva) és az elmaradhatatlan finom tea. Az étteremben esténként mozi volt, vele szemben volt egy szabadtéri színpad és egy táncparkett. Minden este szólt a zene, ment a dizsi (Abbától, Boney M – től zengett az orosz puszta). Itt bulizott a “szelo” fiatalsága. Így aztán mi sem unatkoztunk.

Nem beszéltem még az itteni csapatról. A táborban itt is kb. 20 orosz egyetemista volt rajtunk kívül, többségében itt is fiúk. Az első perctől velünk volt Kátya és Szása a „komisszár”, de az itteniekkel is hamar összebarátkoztunk. Volt egy másik Szása is, ő volt a „komangyír” (táborvezető), de volt Petya, Léna, Vologya és a kedvencem: Szerjózsa. Ő volt a csoport szórakoztató embere, jól gitározott, énekelt, „sútkákat”(vicceket) mesélt. Esténként, ha nem éppen a kultúrnál buliztunk, moziztunk, akkor összejöttünk a ház előtti parkban vagy valamelyik lakásban és beszélgettünk, énekeltünk, teázgattunk. Érdekességként elmondom, hogy a teát orosz szokás szerint nem úgy édesítettük, mint ahogy itthon szoktuk, hanem a szánkba vettünk egy jókora kockacukrot és szürcsöltük a keserű teát. Nemzeti esteket is rendeztünk folklór műsorokat állítottunk össze (magyart is, oroszt is). A fél falu ott tapsolt nekünk a szabadtéri színpadnál. Nagyon jól éreztük magunkat.
Közös főzéseket is rendeztünk. Mi pl. rakott krumplit sütöttünk 3 nagy gáz tepsivel. A piacon – mert még az is volt – szereztük be a hozzávalókat. De a helyiek szívélyességét mutatja, hogy legtöbben nem is fogadtak el érte pénzt. Hát a kolbász az azért nem a magyar házi kolbász volt az igaz… de ajándék lónak ne nézd a fogát!

Vasútépítésen dolgoztunk 3 héten át, hetente 6 napot napi 8 órában. Keskeny nyomtávú vasút épült Novaja Orsa és az Isten tudja milyen település között. Reggel felültünk a kis vonatra, néhány kilométer után leszálltunk a préri kellős közepén, majd elment a vonat és visszajött egy szállítmány homokkal. Azt leborította, majd ugyanezt ismételgette naponta többször is. Mire visszajött újabb szállítmányával addigra az előző adag homokot egy spéci fa szerszámmal (stupka) be kellett tunkolni a talpfák közé. A fiúk időnként lapátolták is. Ennyi volt a feladat, nem volt nehéz a munka és pihenőidőnk is volt bőven. A munkaidő végére kb. fél méterrel magasabb volt a töltés. Másnap kicsit odébb csináltuk ugyanezt. Ebédelni, a puszta közepén álló, hatalmas ebédlőbe jártunk, a környéken dolgozó falusiakkal együtt. (Kommunizmus…) Volt amikor fél órát is kellett gyalogolni, mire odaértünk. Legtöbbször nem is a földön jártunk (nagyon laza, süppedős volt a talaj, nehéz volt rajta menni) hanem a legalább fél méter átmérőjű, a föld felett futó gázvezeték csöveken. Az ebédet itt főzték a közkonyhán, hatalmas edényekben. Finom volt a kaja, ebédre jó sok, gazdag, húsos vagy kolbászos levest (borscs, scsí, stb.) és a pirog különböző frissen sült, még meleg óriás változatait (pogácsa vagy buktaszerű sütik) kaptuk.

Vasárnaponként kirándulni vittek bennünket. Egyik vasárnap fürödni voltunk egy tónál. Egy másik hétvégi napot a Volga parti Kalinyin (ma Tver) városban töltöttünk. Náluk kisváros, nekünk egy óriási iparváros benyomását keltette, zömében szocreál házakkal, óriás parkokkal. Megnéztük az egyetemet, több templomot és sétáltunk a városban, a hatalmas parkokban. Visszafelé megálltunk a Volga parton, ahol meg is mártóztunk a folyóban.

A 3 hetes táborozás után 1 hetes „ kultúrprogram” következett. Ebből az első 4 napot Moszkvában töltöttük. A Lomonoszov egyetem épületében, kollégiumában volt a szállásunk a sokadik emeleten. Egy blokkban két darab kétágyas szoba volt, ezek egy közös előszobából nyíltak. Mindegyik blokkhoz tartozott egy zuhanyzó és egy kis teakonyha. Fantasztikus volt a kilátás az ablakunkból. Étkezni az egyetem földszintjén működő hatalmas önkiszolgáló étterembe jártunk. Bőséges és finom ételeket kaptunk.

Minden nevezetességet megmutattak nekünk, amit a turisták is megnéznek. Voltunk természetesen a Kremlben, annak múzeumaiban, csodálatos aranykupolás templomaiban, láttuk a cárágyút, cár harangot, sétáltunk a Vörös téren, megnéztük Szpászkaja básnyát, a Vaszilij Blazsennij székesegyházat, a Lenin mauzóleumot. Múzeumokat is látogattunk, megnéztük a Tretyakov képtárt, a Történeti múzeumot a Vörös téren. A Bolsójban opera előadáson voltunk.

Felmentünk (persze lifttel) a több, mint 500 méter magas osztankinói TV toronyba. Egyik este a Vörös tér közelében lévő, akkor Moszkva legmenőbb szállójának (Rosszija) a bárjában vodkáztunk, az egyetem kontóján. Vásároltunk a GUM áruházban (itt is kaptunk elég komoly zsebpénzt, fizetést), rengeteg műszaki cikkel felpakolva jöttünk pár nap múlva haza (hőfok szabályozós vasalók, porszívó, hősugárzó, volt aki kis TV-t vett), Józsikának emlékszem holdkompot vettem, Margitkának meg indián lány parókát. Megkerestük a Balaton nevű, nagyon népszerű magyar áruházat is. Sétáltunk a Moszkva folyó partján, a 8 sávos Kalinyin sugárúton, emlékszem átmenni az utca másik oldalára minimum fél órába tellett, mert akárhol nem lehetett átvágni. Megcsodáltuk a fantasztikus moszkvai metrót, ahol egyes állomások olyanok voltak, mint egy földalatti palota.

Vonattal utaztunk tovább. Kijev volt utolsó állomáshelyünk. Itt is egyetemi kollégiumban laktunk. Megnéztük a legfontosabb nevezetességeket, átsétáltunk az arany kapun a régi belvárosba, sok szép templomot, kolostort, szökőkutat, múzeumot láttunk. Voltunk többek között a Pecsarszka Lavra kolostorban, a Szent Szófia, Szent Mihály és a Szent Vlagyimír székesegyházban, a Bulgakov múzeumban.

Utolsó kalandunk a hazautazással kapcsolatos volt. A Moszkvából Budapestre tartó vonatra kellett Kijevben felszállni. A menetrendben azt olvastuk, hogy a vonat este 8-kor indul a kijevi pályaudvarról. Annak rendje módja szerint kimentünk a regiment cuccunkkal a pályaudvarra miután a kollégiumi szobákat átadtuk. Ott derült ki, hogy a vonat este 8-kor Moszkvából indul az ottani Kijevi pályaudvarról és csak reggel érkezik Kijevbe. Nagy szívás volt a tévedésünk. Csomagokat beraktuk az automata csomagmegőrzőkbe és visszamentünk a koleszba. Ugyan már ágynemű nélkül, de mégsem a pályaudvaron, hanem ágyakon lehetett eltölteni az utolsó éjszakánkat. Reggel aztán vissza a pályaudvarra. Csomagjaink jól bezárva a fakkokba, kinyitni nem tudtuk, a kódokat nem jegyeztük fel (nem ismertük még ezt a rendszert). Nagy harcok árán – az egész pályaudvart hangos szirénázással felébresztve – sikerült végül a rendőrök segítségével hozzájutni csomagjainkhoz. Innen aztán már simán hazajutottunk.

Kalandos, élményekben gazdag hónapot töltöttem egyetemistaként a Szovjetunióban. Több éves barátság is szövődött köztem és Kátya között, akivel sokáig leveleztem.”

Nagyon köszönjük a Sutusné Grébel Irénnek a tartalmas és élvezetes beszámolót!

Nézd meg ezeket is!

Te is jártál egy csodálatos helyen és szívesen megosztanád velünk fotóidat, gondolataidat? Várjuk szeretettel!
Csatlakozz a Közel és távol Facebook csoportunkhoz, hogy ne maradj le semmilyen fontos információról, érdekességről!

Iratkozz fel a Közel és távol hírlevélre, hogy minden fontos utazási hír, információ eljusson hozzád!

Nagy Jucó

Nagy Jucó blogger, a virágok és az utazások szerelmese

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2 × négy =

A weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezd a sütik használatát, vagy zárd be az oldalt. További információ

Az Uniós adatvédelmi törvény értelmében tájékoztatlak, hogy a balkonada.hu honlapon "cookie"-kat, magyarul vagy "sütiket" használunk. A sütik kicsi, teljesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal azért helyez el a számítógépeden, hogy minél egyszerűbbé és személyre szabottá tegye számodra a böngészést.
A sütiket bármikor letilthatod vagy újra engedélyezheted a böngésző beállításaiban. Amennyiben a tiltást nem teszed meg, illetve ha a "Rendben" feliratú gombra kattintasz, azzal elfogadod a sütik használatát.

További információért a sütikről és az adatkezelésről kattints az alábbi linkre:
Adatkezelési tájékoztató

Bezárás